1.fejezet

Sziasztok! Úgy döntöttem belekezdek egy újabb blogba, remélem elnyeri a tetszéseteket :) Nagyon örülnék, ha pipálnátok, vagy írnátok véleményt!

★ ★ ★

 A repülőgép megbillent, én pedig ijedtemben megszorítottam a karfát. Annyira lenyűgözött az alattunk úszó felhőtenger látványa, hogy el is felejtettem, hogy tulajdonképpen 6000 méter magasan vagyunk, és nekem tériszonyom van. Lassan ereszkedni kezdtünk, én pedig vettem pár mély lélegzetet és próbáltam megnyugodni. Alig húsz perc, és újra otthon leszek, hosszú idő után először láthatom majd a családom. Hamarosan beértünk a felhők közé, az ablakon keresztül pedig nem láttam mást, csak az összefüggő ködfátyolt, majd a szürkeségből lassan előtűnő zöld mezőket és apró házakat. A föld gyorsan közeledett, a repülőgép landolt, én pedig megnyugodva fújtam ki a levegőt, ahogy lábam ismét szilárd talajon állt. Anyáék már vártak, amint megláttak lelkesen kezdtek integetni. Lili, a 6 éves kishúgom egyből odarohant hozzám.

 - Ninaaa! - kiáltotta és a nyakamba ugrott. Olyan erősen szorított, hogy azt hittem megfulladok!

 - Szia! - köszöntöttem mosolyogva és viszonoztam az ölelését. - De nagyot nőttél! - nevettem és összeborzoltam a haját. Könnybe lábadt szemekkel nézett rám.

 - Hiányoztál. - mondta legörbülő ajkakkal. 

 - Te is nekem. - mosolyogtam rá. Közben a szüleim is odaértek, őket is megöleltem, majd együtt indultunk az autó felé. Martin, a bátyám a napokban vizsgázik, így nem tudott elém jönni, de jövőhéten vele is találkozhatok. 

    Másfél évet töltöttem Párizsban a tanulmányaim miatt, ezalatt persze minden nap beszéltem a családdal, így nem szolgálhattam túl sok újdonsággal, de azért újra elmeséltem a fontosabb eseményeket hazafele úton. Otthon első utam az emeleten lévő szobámba vezetett, ahol minden ugyanolyan volt, mint mikor elmentem. Másfél év hosszú idő, mégis úgy éreztem, mintha csak tegnap lett volna, hogy az ágyamon hasalva olvastam, vagy az íróasztalomnál ülve tanultam. Párizs gyönyörű volt, de semmi nem fogható ahhoz az érzéshez, amit akkor éreztem, mikor újra otthon lehettem. Anya a kedvenc kajámat főzte vacsorára, evés közben pedig sok minden szóba került.

 - Na és, mikor beszéltél utoljára Olivérrel? - érdeklődött anya. 

 - A Patocskával? - kérdeztem vissza.

 - Ismersz más Olivért is? - nevetett fel anya. 

 - Nem is tudom. Mikor bekerültek az x faktorba küldtem neki egy smst, hogy gratulálok, de asszem ennyi. Szóval nagyjából egy éve. - válaszoltam.

 - Értem. Nincs kedved felhívni? Szerintem lenne mit mesélnetek egymásnak. Biztos örülne, ha beszélhetne valakivel az őrült rajongók előtti korszakból. - kacsintott rám.

 - Őrült rajongók? Nem is tudtam, hogy ekkora sztár lett. - nevettem fel. Miután befejeztük a vacsorát, bekucorodtam a szobámba a laptopommal és felmentem facebookra. Bepötyögtem a keresőbe, hogy ByTheWay, majd rámentem az első találatra. Szégyelltem, hogy csak ennyi idő után jutott eszembe rákeresni az oldalukra, de eddig teljesen lefoglalt a suli, meg a vizsgák, meg úgy egyáltalán a párizsi élet. Végigfutottam a képeken és bejegyzéseken, majd hirtelen megakadt a szemem azon a szép, nagy számon. 55 000 kedvelés?? Jó ég, miről maradtam le! Másfél évre megyek el, és a kicsi Olivérből világsztár lesz. Hát ez jó. Visszatértem a profilképre és alaposan megszemléltem. A huncut mosoly, meg a vámpírfogak a régi, ez a szvegjolo szőke haj viszont elég új. Nem rossz, kifejezetten jó, csak szokatlan. Tovább pörgettem a képeket, és azon gondolkodtam, hogy mindig ilyen jó pasi volt-e. Bár sosem voltam közömbös iránta, valahogy mégis megragadtunk a barátságnál, meg hamar össze is jött azzal a lánnyal. Vajon még együtt vannak? A többi tagot is szemügyre vettem. Sziki nem sokat változott, de ez a rövid haj határozottan jobban áll neki. Amikor legutóbb találkoztam velük, még csak ők ketten voltak, meg a Peti, de ahogy nézem ő már kilépett. A többieket nem ismertem. Ránéztem az órára, még csak hét múlt, vagyis még nem volt késő egy telefonhoz. Előkerestem a mobilom és végigpörgettem a névjegyzéket. Csak remélni mertem, hogy még ugyanaz a száma, mint két évvel ezelőtt. Miközben vártam, hogy kicsengjen, különös izgalom lett úrrá rajtam.

 - Nina? - szólalt meg egy ismerős hang a vonal túlsó végén. A szívem hevesebben kezdett verni. Ezekszerint még benne vagyok a telefonjában?

 - Szia! Izé... ja, én vagyok. - szólaltam meg rövid szünet után. - Csak azért hívlak, mert hazajöttem Párizsból, és rég beszéltünk, gondoltam mesélhetnél. Milyen érzés sztárnak lenni, tudod, a szokásos dolgok.

 Felnevetett, én pedig elmosolyodtam.

 - Örömmel mesélnék, de most épp próbálunk a srácokkal. Nem érsz rá valamelyik nap?

 - Mondjuk holnap? - kérdeztem.

 - Holnap nem érek rá. Holnap után?

 - Milyen elfoglalt ember lett valaki! - nevettem fel.

 - Te is elég elfoglalt voltál ahhoz, hogy ne legyen időd felhívni. - válaszolta.

 - Mintha te hívtál volna! - vágtam vissza morcosan. Erre pedig nem tudott mit mondani. - Holnap után ráérek. - tettem hozzá rövid szünet után.

 - Oké, mit szólsz a mekihez?

 - Tökéletes. 

 - Rendben, akkor holnapután beszélünk. Most le kell tennem...

 - Oli... - vágtam közbe.

 - Igen?

Hiányoztál.

 - Ööö... semmi. Menj csak próbálni. Majd beszélünk, szia! - hadartam el, majd kinyomtam.

***

Három perccel múlt négy, én pedig az ablak melletti két személyes asztalnál várakoztam. Körülöttem mindenki jókat falatozott, én meg majd éhen haltam. Szerencsére Olivérnek nem szokása késni, így most is időben érkezett, mielőtt még úgy döntöttem volna, hogy egyedül rendelek valami kaját, ami kicsit pofátlanság, de hát az éhség nagy úr. Ahogy belépett az ajtón, egyből hevesebben vert a szívem, ami kicsit meglepett. Farmert, rövid ujjú, mintás pólót és sapkát viselt. Körbenézett, én pedig felálltam, hogy könnyebben észre vegyen. Mikor rám nézett, egy pillanatra mintha meglepődött volna, de aztán elmosolyodott és felém indult.

 - Szia! - köszöntem és rámosolyogtam.

 - Szia. - mondta és megölelt. 

 - Mi a helyzet? - kérdezte, miután mindketten helyet foglaltunk.

 - Fura újra itthon lenni, de jó érzés. - válaszoltam.

 - Mesélj, milyen volt Párizs?

 - Nem olyan nagy cucc. Inkább mesélj te. - válaszoltam mosolyogva. - Amúgy jól áll ez a szőke.

 - Ugye? - vigyorodott el. Nagyobb hírnév, nagyobb arc. Hirtelen alig hallhatóan, de megkordult a gyomrom.

 - Ömm... nem vagy éhes? - tértem gyorsan a tárgyra.

 - Nem, meg amúgy is diétázom. De te ehetsz.

 - Eszem is. Mindjárt jövök. - mondtam és a pulthoz siettem. Rendeltem egy sajtburger menüt, pár perc múlva pedig már újra az asztalnál voltam.

 - Szóval? Milyen érzés híresnek lenni? - kérdeztem vidáman és a tálcára szórtam a sültkrumplit.

 - Jó érzés, hogy ennyien szeretnek, de néha elég fárasztó tud lenni. Nem is beszélve arról, hogy folyamatosan meg kell felelni az elvárásoknak. Szóval nincs túl sok szabadidőm, próbák, koncertek, ebből áll az egész életem. - felelte szokatlan komolysággal, mire bölcsen hümmögtem és elkezdtem magamba tömni a sajtburgerem. A következő pillanatban Olivér a tálcámon heverő krumpli felé nyúlt. 

 - Hé! - kiáltottam fel és finoman a kezére csaptam. - Azt mondod, hogy nem vagy éhes, meg diétázol, de a sültkrumplim az kéne, mi?

 Elkapta a kezét és védekezően felemelte. Felnevettem.

 - Csak viccelek. Egyél nyugodtan.

 - Most már nem kell. - jelentette ki durcásan. Persze tudtam, hogy ő sem gondolja komolyan. Felkaptam egy sültkrumplit és a kezébe nyomtam.

 - Olivér, ne haragudj, hogy rád szóltam. Azt szeretném, hogy megedd a sültkrumplim. - közöltem vele komoly arccal, mire felnevetett.

 - Hát jó. - felelte és teljesítette is a kérésemet, mert pár perc múlva már nyoma sem volt a krumplimnak. Persze nem bántam. Nagyon jó volt ennyi idő után újra találkozni vele. Meséltem neki a suliról, hogy milyen szép Párizs, és hogy az ottani emberek milyen kedvesek. Még pár francia szót is tanítottam neki. Mikor rajta volt a sor, a srácokról beszélt, hogy mennyire különböznek, mégis hogy kiegészítik egymást, és ettől lesz ByTheWay a ByTheWay, a koncertekről, hogy sosem fog hozzászokni a sikítozó tömeghez, a könnyező lányarcokhoz, és hogy néha kicsit idegesítő, hogy sokan nem tartják tiszteletben a magánéletüket. De azt is elmondta, hogy mennyire szereti a rajongóit, hiszen nekik köszönhetnek mindent, hogy idáig eljutottak. Csak ültem és hallgattam, hogy milyen lelkesen mesél, és arra gondoltam, hogy én is része akarok lenni az életének. Ugyanolyan beszélgetés volt ez, mint régen, de valamitől mégis más volt. Másnak éreztem. A szívem hevesebben vert, mikor a szemembe nézett, mikor rámmosolygott, mikor hozzámért. Vajon van barátnője? Biztos népszerű a lányok körében... Mikor legutóbb találkoztunk még járt valakivel, de az elég rég volt. Rá merjek kérdezni? Lehet fura lenne, hogy pont ez után érdeklődöm. Az is lehet, hogy fájó pontra tapintok, vagy ilyesmi. De nekem tudnom kell. Hosszas tépelődés után végül erőt vettem magamon. 

 - Na és... van barátnőd?