2.fejezet

Sziasztok! Itt a 2.fejezet, remélem tetszik :) Köszönöm a pipákat az előző fejezethez! Néhány kommentnek is örülnék, sok motivációt adna a folytatáshoz^^

★ ★ ★

 Vajon van barátnője? Biztos népszerű a lányok körében... Mikor legutóbb találkoztunk még járt valakivel, de az elég rég volt. Rá merjek kérdezni? Lehet fura lenne, hogy pont ez után érdeklődöm. Az is lehet, hogy fájó pontra tapintok, vagy ilyesmi. De nekem tudnom kell! Hosszas tépelődés után végül erőt vettem magamon. 

 - Na és... van barátnőd?

 A kérdésem láthatóan váratlanul érte, kicsit talán zavarba is jött.

 - Nem, most nincs. - felelte. 

 - Értem. 

 - És neked? Van barátod? - kérdezett vissza rövid szünet után.

 - Nincs. - válaszoltam, majd kínos csend telepedett ránk.

 - Egyszer szívesen elmennék egy koncertedre. - törtem meg a hallgatást.

 - Jó is, hogy mondod! Most hétvégén lesz az első nagykoncertünk a Barba Negra Trackben! Örülnék, ha eljönnél. - ajánlotta fel lelkesen.

 - Rendben, szerintem ráérek. - mosolyogtam rá. Közben észrevettem, hogy pár asztallal arrébb egy csapat lány ül. Nemrég jöhettek, négyen vannak, 14-15 évesek lehetnek. Végig minket bámultak, közben sugdolóztak és nevetgéltek. Gondolom ByTheWay rajongók. Attól féltem, hogy ide is jönnek, de szerencsére nem tették. Biztos féltékenyek rám... lehet épp azon gondolkodnak, hogy a barátnője vagyok-e. Bár akkor nem egy mekiben vacsoráznánk. A gondolatra elmosolyodtam.

 - Mi az? - kérdezte nevetve.

 - Ja semmi. Csak azok a lányok nagyon néznek. Szerintem felismertek. - válaszoltam, mire Olivér oldalra pillantott. Mind a négyen felsikítottak és gyorsan elkapták a fejüket, majd hangos nevetésben törtek ki.

 - Előfordul. - fordult vissza hozzám Olivér.

 - Én szerintem sosem tudnék ehhez hozzászokni. Téged nem idegesít? - kérdeztem.

 - Jól esik, ha felismernek az utcán, vagy megbámulnak, addig nincs is gond vele, amíg tiszteletben tartják a magánéletemet. Ha most idejönnének, miközben veled beszélgetek, na az kicsit idegesítő lenne. - felelte mosolyogva. 

 Egy darabig még beszélgettünk, de Olivérnek természetesen most is akadt valamilyen halaszthatatlan tennivalója, szóval hamarosan indulnia kellett. Kiléptünk a meki ajtaján és a buszmegálló felé indultunk. Pár perc múlva észrevettem, hogy az előbbi négy lány utánunk szalad. Megálltunk, Olivér mosolyogva köszönt nekik, készségesen aláírta a kezüket és csapatott velük néhány szelfit. Talán ez lehet a legjobb része annak, ha valaki híres. Elég volt, hogy mosolygott, mondott valami kedveset, bepózolt egy képhez, és máris boldoggá tette ezeket a lányokat. Néztem azokat a csodáló tekinteteket, az örömteli arcokat, és arra gondoltam, hogy több ezer lány már annak is örül, ha Olivér csak rájuk néz. Én pedig egyike lehetek azoknak a személyeknek, akiket a barátjának nevez. És én mégis több akarok lenni... Büszke voltam rá. Büszke voltam arra, amit elért. Büszke voltam, hogy a barátja lehetek. Büszke voltam, hogy ma kettesben vacsorázhattam vele a mekiben, a féltékeny rajongók szeme láttára. És mégis... azt kívántam bárcsak minden a régi lehetne. Bár ne lenne híres, bár ne imádnák több ezren, és akkor megszerezném. Megszerezném és csak az enyém lenne. 

 A legbátrabb lány megkérdezte, hogy milyen kapcsolatban állunk egymással. Olivér természetesen azt felelte, régi barátok vagyunk. "Régi barát..." Ez egyszerre töltött el büszkeséggel, és szomorúsággal is. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy "csak egy barát."

 Elköszöntünk a lányoktól, elköszöntünk egymástól, majd felszálltam egy buszra és hazamentem.

 Bár nagyon jól éreztem magam, míg beszélgettünk, mégis kicsit komor hangulatban léptem be a házunk ajtaján. Lili a nappaliban ült és valami mesét nézett a TV-ben. Amikor meglátott, odaszaladt hozzám.

 - Sziaaa! Milyen volt? Oli is nagyot nőtt? - kérdezte lelkesen. 

 - Igen. - nevettem fel. És tényleg, egy fejjel magasabb, mint én! Leültünk a kanapéra, és meséltem neki a beszélgetésünkről, hogy megette a sültkrumplim, és hogy még rajongókkal is találkoztunk, akik utánunk szaladtak és képeket csináltak Olivérrel. A következő pillanatban valaki összeborzolta a hajam. Ijedten fordultam hátra, a bátyám állt mögöttem.

 - Szia. - köszönt széles vigyorral az arcán.

 - Martin! - kiáltottam meglepetten, majd átmásztam a kanapén és a nyakába ugrottam.

 - Nem is tudtam, hogy ma jössz haza! - néztem rá vidáman. - Hogy sikerültek a vizsgáid?

 - Eddig egész jól, de még nem vagyok túl mindenen, szóval csak pár napra jöttem haza, hogy lássalak.

 - Értem.

 Neki is meséltem az Olivérrel való találkozásomról, meg úgy mindenről. Bár nem voltam éhes, azért odaültem az asztalhoz, amíg a többiek vacsoráztak. Hallgattam, ahogy beszélgetnek és közben azon gondolkoztam, hogy mihez kezdjek. Nyár végén vissza kéne mennem Párizsba és folytatni a sulit. Kicsit elbizonytalanodtam, lehet hogy itt szeretnék maradni. Kereshetnék egy pesti iskolát, és akkor a közelében lehetnék. Ha visszamegyek Párizsba, tényleg elérhetetlen lesz számomra. Már épp azon voltam, hogy felvetem anyáéknak a maradás ötletét, de végül meggondoltam magam. Még ráérek ezzel foglalkozni. 

***

  Eljött a koncert napja, én pedig nagyon izgatott voltam, hiszen most láthattam először Olivért a színpadon. Nem voltam biztos benne, hogy lesz majd lehetőségünk beszélni, de azért valami csinos ruhát választottam és ki is sminkeltem magam. Egy órával kapunyitás előtt érkeztem a Barba Negra Trackhez, akkor már rengetegen voltak. Mikor beengedtek minket, mindenki tolongott, lökdösődött, majd egészen a színpadig rohant, hogy jó helyen álljon. Én nem nagyon járok koncertekre, szóval nem volt valami sok gyakorlatom az ilyesmiben, hiába vártam két órát a koncertig, csak viszonylag hátul jutott hely. Hétkor az MDC nyitotta meg a koncertet, mint előzenekar. Ők is az x-faktorban léptek fel, szóval nem ismertem őket, de egész jók voltak. Bár messze álltam a színpadtól, azt azért láttam, hogy az énekes rohadt helyes. Utánuk volt egy örökkévalóságnak tűnő negyed órás szünet, amikor is tudatosult bennem, hogy éhezem, szomjan halok, fáradt vagyok, fáj a lábam és majd meg sülök, annyira melegem van. Ráadásul a tőlem jobbra álló csaj párszor a bordáim közé is könyökölt.

De aztán hirtelen felvillantak a lámpák, és sorban felfutottak a színpadra a fiúk, meg a kísérő zenekar. Elkezdték játszani az első számot, én pedig Olivért néztem, ahogy énekel és táncol, és hirtelen minden gondom elszállt. Annyira fura volt, hogy ez ugyanaz a srác, akivel régen együtt fociztunk a kertben, most pedig ott ugrál a színpad közepén, és a körülöttem tombóló több ezer lány mind megőrül érte. Felcsendült egy számomra kedves szám, a Say Something. Talán egész koncert alatt ez volt rám a legnagyobb hatással. Mindenki sikított, táncolt és kiabált, én pedig csak álltam, és lassan eleredtek a könnyeim. Ő ott volt fent, a reflektorfényben, minden szem rászegeződött. Én pedig elvesztem a tömegben, jelentéktelen voltam, egy a több ezer lány közül. Hirtelen egy világ választott el tőle. Még sosem éreztem ennyire elérhetetlennek.

 Teljesen lenyűgözött a koncert, nagyon jól nyomták, tényleg. Mégis, mikor vége lett furcsán csalódottnak éreztem magam. Olivér lement a színpadról, nekem pedig esélyem se volt a közelébe jutni. Egy darabig azért próbálkoztam az árral szemben haladni, de végül feladtam. Vajon tudja, hogy itt vagyok? Egyáltalán érdekli? Nagyot sóhajtva indultam meg az egyik pult felé, hogy vegyek magamnak valamit inni. Hirtelen megrezdült a telefonom. A szívem egyből hevesebben kezdett verni, reménykedve pillantottam a kijelzőre. Olivértől jött SMS-em, izgatottan nyitottam meg az üzenetet.

Ugye itt vagy?

 Ahogy elolvastam, elöntött a boldogság. Ezekszerint nem feledkezett meg rólam! Enyhén remegő kézzel válaszoltam neki, hogy "persze :) ". Erre azt írta, hogy menjek a VIP teraszhoz. A bejárattal szemben volt egy lépcső, ami valami teraszhoz vezetett, tehát arra indultam. 

//nem voltam VIPs, fogalmam sincs milyen lehetett, szóval az általam leírtak valószínűleg nagyban eltérnek a valóságtól//

A lépcső tetején természetesen szembe találtam magam egy nagydarab biztonsági őrrel, aki szúrós szemmel mért végig. Most jön a duma, hogy Olivér régi barátja vagyok, tessék beengedni. Megköszörültem a torkom, és próbáltam minél meggyőzőbb lenni.

 - Jóestét! Olivér mondta, hogy jöjjek ide, régi barátok vagyunk. - nyögtem ki, enyhén remegő hangon. 

 - Karszalag? - mordult rám.

 - Hát izé... - válaszoltam zavartan. Roppant meggyőző lehettem, a biztonsági őr mégis "anyáddal szórakozzál" fejet vágott, majd megragadta a karom, és megpróbált lerángatni a lépcsőn. Ijedtemben azt se tudtam, hogy mit mondjak, csak vergődtem kétségbeesetten.