6.fejezet 2.rész

 - Neked nincs véletlenül valami dolgod? Mondjuk kereshetnél egy fésűt. - közöltem vele huncut mosollyal, és közben szanaszét álló, szőke tincseire néztem. Ahogy látom, ő is csak nemrég kelhetett. Elég aranyos látványt nyújtott, neki még ez is jól állt.

 - Úú, ez most oltás volt? Megyek és elszégyenlem magam. - vigyorgott rám, és kiment a szobából. 

Gyorsan magamra kaptam a kiválasztott ruhadarabokat és megfésülködtem. Hirtelen ötlettől vezérelve még meg is ágyaztam, ami amúgy nem szokásom. A végeredmény nem is lett túl szép, de hát a szándék a fontos. Különösebb holmit nem nagyon akartam vinni, szóval csak a nyakamba akasztottam a fényképezőm és a zsebembe tömtem pár zsepit a telefonom mellé. Miután mindennel kész voltam, vetettem egy pillantást a szobában álló szekrény üvegajtaján tükröződő képemre. Nem sokat láttam magamból, így hát vállat vontam és kivonultam a nappaliba. A többiek már útra készen várakoztak. Olivér haja ezúttal tökéletesen állt, fekete trikót és egy véleményem szerint elég megosztó... cicanadrágot (?) viselt. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most nagyon jó, vagy nagyon rossz, mindenesetre az összhatás tetszett. Miután belebújtam a tornacipőmbe, el is indultunk. A séta ismét csak tíz percet vett igénybe, az állomás nem volt messze a strandtól. A sínek mellől még a vízben fürdőző emberekre is ráláttam egy darabon, de nem sokáig, mert hamarosan a fák kitakarták. Sokkal ideálisabb volt az idő a strandoláshoz, mint a barlangászáshoz, szóval egy kicsit sajnáltam, hogy itt kell várakoznom a tűző napon, ahelyett, hogy a Balatonban lubickolhatnék. Szerencsére pár perc múlva megérkezett a vonat, mi pedig felszálltunk. Első dolgom volt keresni egy lenyitható ablakot és kihajolni rajt, ez egy régi szokás, szeretem, ahogy az arcomba süvít a szél. Persze az csak később jutott eszembe, hogy ez milyen gyerekes, és hogy talán kicsit érettebben is viselkedhetnék. Pár megálló után megérkeztünk Tapolcára, ahonnan egy jó negyedórás séta vezetett a barlangig. Azaz negyed órás lett volna, ha én nem állok meg percenként fotózni. Bár csak pár kis utcát volt lehetőségem szemügyre venni, így is rengeteg szép és megörökítendő virágot, házat, kutyát és madarat láttam. Végül megérkeztünk a barlang bejáratához. Persze ez egy földalatti barlang, így a bejárat nem valami látványos sziklatömb volt, csak egy bódé, amiben egy kerek szemüveges, vaksin pislogó néni osztogatta a jegyeket. Heni közölte, hogy ő nem jön le velünk, mert már többször is volt, de ne izguljunk, mert jó buli lesz. Idegenvezetőnk elvesztése után kicsit talán kevesebb lelkesedéssel, de bátran vágtunk neki az ismeretlennek. Megvettük a jegyeket, majd a bódé mögött tátongó sötétség felé indultunk, amin keresztül egy lámpákkal kivilágított szűk és nedves lépcsőhöz értünk. Végül egy tágas, félhomályban úszó terembe jutottunk, amiből oldalt kisebb járatok indultak ki, szemben pedig egy korláttal elválasztott sor állt. Megvártam, amíg a szemem hozzászokik a sötéthez, majd érdeklődve néztem körbe.  

- Majd a végén nézelődünk, először inkább álljunk be a sorba. - szólt rám Márk, miközben egy érdekes mélyedést szemléltem a falban. Igazából nem volt nagy cucc, csak egy barlang, de kötelességemnek éreztem mindent alaposan szemügyre venni, ha már kifizettem a belépőt. Márk kérésének eleget téve beálltunk a sorba, aminek az elején egy keskeny, föld alatti folyó csordogált, gyönyörű, kristálytiszta vízzel. Az első megállónál egy fiatalabb srác guggolt, aki fogadta a beérkező csónakokat és segített kiszállni a látogatóknak, majd tovább küldte a hajót egy bácsinak, aki a beszállást felügyelte. Pár perces várakozás után a fiatalabb csávó felállt és tartott egy kisebb előadást a barlang keletkezéséről, feltárásáról meg ilyenek, igazából nem sok minden maradt meg belőle. Aztán elmondta a túra menetét is. Ami elsőre kicsit aggasztó volt az az, hogy magunknak kellett evezni. Csak reméltem, hogy ezután nem hangzott el több fontos információ, mert közben érkezett egy család, valami külföldiek, akik konkrétan üvöltve beszélgettek egymással, így nem nagyon hallottam az előadást. Egyszerre két, illetve három személy utazhatott együtt, mi pedig négyen voltunk. Természetesen nem is volt kérdés, hogy én Olivérrel szeretnék párban lenni, mégis sikerült belekeverednem egy elég kínos szituációba.

 - Nina, nem akarsz egy csónakba jönni velem? - fordult felém Márk. 

 - Bocs haver, már megígérte, hogy velem jön. - szólalt meg Olivér, én meg csak álltam közöttük nagyokat pislogva. Teljesen új érzés volt, hogy két srác veszekedjen értem, két népszerű és helyes srác. Ez egyfelől hízelgő is volt számomra, másfelől viszont elég kellemetlenül érintett, hiszen előbb utóbb kénytelen leszek valamelyikőjüket visszautasítani, és az a valaki nem Olivér lesz...

 - Bocsi. - mondtam sajnálkozva. Vetettek pár gyilkos pillantást egymás felé, de szerencsére ezzel ki is merült a téma. Bár sokan álltak előttünk, gyorsan haladt a sor, nemsokára pedig már ott álltunk a csónakunkra várva. A fiúk sok sikert kívántak, miközben beszálltunk. Természetesen Olivér vállalta, hogy evez, így ő ült előre, én pedig mögé. A bácsi ellökte a csónakunk a parttól, onnantól kezdve pedig magunkra voltunk utalva. Már kezdtem magam beleélni a romantikus csónakázás gondolatába, de persze ez sem olyan volt, mint a filmekben. Olivér evezni próbált, hol az egyik, hol a másik oldalon csapkodta a vizet, de valahogy sosem arra fordultunk, amerre akartunk. Neki-neki ütköztünk a falnak, én pedig próbáltam a kezemmel lökni magunkat, aminek az lett a vége, hogy a csónak keresztbe fordult az alagútban. Kezdtem pánikba esni.

 - Told el a kezeddel! - szólt rám.

 - Azt csinálom! Próbálj már evezni!

 - Jó de merre?

 - A másik oldalt! Ne, ne arra, a másikon!

 - Na várj, asszem már tudom.

 - Vigyázz a fejedre!

  Attól féltem, hogy beragadunk, a mögöttünk jövő csónak nem tud majd tovább haladni, és leáll a forgalom. Szerencsére ez nem következett be, hamarosan sikerült egyenesbe állítani a csónakot. A kezdeti nehézségek leküzdése után Olivér belejött az evezésbe, így viszonylag akadálymentesen tudtuk le a túra hátralévő részét. Miután megnyugodtam, volt időm körülnézni. A kristálytiszta víz gyönyörűen ki volt világítva, leláttam egészen az aljára, ahol különböző méretű sziklák és kövek hevertek. Megpróbáltam csinálni pár képet is, de a fényviszonyok miatt egyik sem sikerült túl jól. A barlang fala szűk volt és nedves, pár helyen még az evezőnek sem volt hely, és a falnak támaszkodva kellett hajtani magunkat. A plafonról néha a nyakamba csöppent egy-egy jéghideg vízcsepp, amitől mindig kirázott a hideg. Amin kicsit meglepődtem, hogy eddig senkinek nem jutott eszébe valami magasság korlátozást bevezetni, pedig a plafon olyan alacsony volt, hogy sok helyen még nekem is le kellett hajolnom, nemhogy Olivérnek a 190 centijével! Nem is csodáltam, hogy fájlalta a hátát, mikor a túra végén kikecmergett a csónakból.

 - Azok az öreg csontjaid. - nevettem rá.

 - Legközelebb te evezel. - felelte morcosan.

 - Helyes. Akkor talán majd nem áll keresztbe a csónak, és nem ütközünk percenként a falnak. - vágtam vissza vigyorogva.

 - De nagy lett a szája valakinek. - mondta és összekócolt.

 - Héé! - szóltam rá, és ellöktem a kezét, majd kétségbeesetten próbáltam igazgatni a hajam. 

 - Ugyan már! Kócosan is szép vagy. - mosolygott rám édesen, majd magához húzott és egy puszit nyomott a fejemre. Elvörösödtem. Közben a többiek is kikötöttek, mi pedig gyorsan eltávolodtunk egymástól.

 - Na, most már nézegethetjük a falakat. - lépett oda hozzánk Márk vigyorogva.

 - Szuper! - feleltem lelkesen és megindultam a hozzánk legközelebb lévő járat felé, a többiek követtek. 

 - Hogy tetszett a csónakázás? - lépett mellém Márk.

 - Nagyon jó volt! Mondjuk az elején kicsit megijedtem, amikor keresztbe fordult a csónakunk, de a végén már simán ment. - válaszoltam mosolyogva.

 - Keresztbe fordult a csónakotok? - kérdezett vissza és közben hangosan nevetett. - Egy élmény lehett Olival utazni. 

 Kicsit rosszul esett ez a kijelentése, és el is szégyelltem magam, hiszen úgy hangzott, mintha panaszkodnék. Pedig tényleg egy élmény volt!

 - Nekem az volt. - válaszoltam kicsit morcosan.

 Pár perc alatt végigjártuk a szárazföldi részt is. Természetesen nem láttunk semmi érdekeset, csak köveket. Egy ráccsal elkerített részen csordogált valami kis patak, de ennyi. Felmentünk a lépcsőn, Heni már várt minket. Rendesen megéheztem ebben a kis kalandban, és szerencsére ezzel a többiek is így voltak, szóval beültünk a barlang bejárata mellett lévő pizzázóba. Leadtuk a rendelést, és miközben várakoztunk, megosztottuk egymással az élményeinket. Negyed óra múlva meghozták a kaját, én pedig lelkesen kezdtem magamba tömni a pizzám, akárcsak Olivér, akinek hozzám hasonlóan elég nagy az étvágya. A következő pillanatban megszólalt a telefonja. Hosszú ideig csak rezgett az asztalon.

 - Nem veszed fel? Lehet, hogy fontos. - néztem rá. Gondolom attól tartott, hogy valami munkával kapcsolatos ügyben keresik... Lenyelte a falatot, megtörölte a kezét és nagyot sóhajtva a telefonra pillantott. Fogalmam sincs ki hívta, de az arckifejezéséből ítélve elég váratlanul érte. Kikerekedett szemekkel meredt a kijelzőn villogó névre, a döbbenettől egy pillanatra mozdulni sem tudott, végül felkapta a mobilt és felállt.

 - Bocs, ezt fel kell vennem. - hadarta, arca elkomorodott, majd telefonjával a kezében az utcára sietett.