3.fejezet

Sziasztok! Köszönöm a visszajelzéseket <3 Mostantól megpróbálok egy héten két részt is hozni, csak sajnos nem mindig van időm írni. Remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket, ha igen, akkor pipáljatok és kommenteljetek bátran! :)

★ ★ ★

 - Karszalag? - mordult rám.

 - Hát izé... - válaszoltam zavartan. Roppant meggyőző lehettem, a biztonsági őr mégis "anyáddal szórakozzál" fejet vágott, majd megragadta a karom, és megpróbált lerángatni a lépcsőn. Ijedtemben azt se tudtam, hogy mit mondjak, csak vergődtem kétségbeesetten. 

 - Nyugi haver! Velem van! - hallottam az ismerős hangot fentről, a csávó válla fölött pedig megpillantottam Olivért. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, nyelvet nyújtottam a biztonsági őrre, majd odafutottam hozzá.

 - Szia! - köszöntem vidáman. Viszonozta, majd megölelt. 

 - Na, hogy tetszett? - kérdezte mosolyogva.

 - Nagyon-nagyon jó volt! - válaszoltam lelkesen, majd körbenéztem. Idefent csak asztalok, meg néhány rajongó volt.

 - Kérsz valamit inni? - kérdezte. Bólintottam, mire odalépett az egyik pulthoz, ahol különféle üdítők sorakoztak és öntött nekem egy pohár kólát. Megköszöntem és egy pillanat alatt lehúztam az egészet. Még sosem esett ilyen jól az ivás! Mikor bejöttem, a biztonsági őr kidobatta velem az innivalóm, azóta szomjazom. Persze megértem, sose lehet tudni, hogy nem-e valami rádióaktív folyadékot próbál becsempészni az ember ice teás üvegben.

 - Bemutatlak a fiúknak. - mondta hirtelen, majd megragadta a kezem és a többiek felé húzott.

 - Ő itt Nina, régi barátom. - közölte, mikor odaértünk. Mosolyogva kezet ráztam velük, majd váltottam pár szót Szikivel, míg a többiek a rajongókkal voltak elfoglalva. Vele csak párszor találkoztam Olivéren keresztül, szóval őt se nagyon ismertem.

 - Na és, miújság veled mostanában? - érdeklődött.

 - Hát, nemrég értem haza Párizsból, másfél évig kint tanultam. - válaszoltam, majd meséltem neki kicsit a városról, meg a suliról, utána neki is elmondtam, hogy mennyire tetszett a koncert és hogy milyen jók voltak. Végül ő is visszament a rajongókhoz én meg egyedül maradtam. Odaléptem a korláthoz és lenéztem. Páran még lézengtek a színpad körül, de az emberek nagy része már elment. Tizenegy körül lehetett, én pedig azon gondolkodtam, hogy lassan talán nekem is indulnom kéne. Hirtelen valaki megfogta a derekam, ijedten fordultam oldalra. Oli lépett mellém, az egyik kezével átkarolt, a másikkal pedig a korláton támaszkodott.

 - Csinos vagy. - mondta mosolyogva, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.

 - Köszi. - feleltem zavartan és esküdni mernék rá, hogy el is vörösödtem, de szerencsére túl sötét volt ahhoz, hogy lássa. 

 - Mik a terveid? Visszamész Párizsba? - kérdezte rövid szünet után. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Határozottnak akartam tűnni, de fogalmam sem volt, hogy mi lesz majd. Anyáék biztos ragaszkodni fognak hozzá, hogy befejezzem a párizsi sulit, de én nem akarok visszamenni. Itt akarok maradni és vele akarok lenni.

 - Nem tudom. Nem biztos, hogy vissza szeretnék menni. - válaszoltam. - Arra gondoltam, hogy talán keresek egy sulit itt Pesten, de a szüleim biztos azt akarják majd, hogy befejezzem a párizsi sulit.

 - Ez a te életed, nem dönthetnek helyetted a szüleid. - felelte. - Én örülnék, ha maradnál. - tette hozzá halkan, talán kicsit zavarba is jött. Eddig lefelé néztem, de most ráemeltem a tekintetem és elmosolyodtam. A teraszon álltam, Olivér keze még mindig a derekamon pihent, csak egy lépés választott el tőle. A szemébe néztem, és most először éreztem úgy, hogy talán mégsem annyira elérhetetlen számomra, mint azt hittem. Ez a felismerés mérhetetlenül boldoggá tett, úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány az egész világon. Hirtelen csörögni kezdett a telefonom.

 - Bocsi. - kértem elnézést, majd előkaptam a mobilom és felvettem. Anya hívott, kérdezte, hogy vége van-e már a koncertnek, és ha igen, akkor mi tart ilyen sokáig. Persze őt annyira nem hatotta meg, hogy éppen egy romantikus beszélgetést zavart meg, követelte, hogy azonnal induljak haza. Tényleg elég későre járt, én pedig már nagyon fáradtnak éreztem magam, szóval megígértem neki, hogy hamarosan megyek.

 - Lassan indulnom kéne. - néztem szomorkásan Olira.

 - Hogy jutsz haza? - kérdezte.

 - Hát... gyalog, busszal, metróval, ami jön. - feleltem nevetve.

 - Azt hiszed engedem, hogy egyedül menj haza ilyen későn? Hívok neked egy taxit. - ajánlotta fel. Jól esett, hogy aggódik, megköszöntem, majd kisétáltunk a bejárathoz. Mikor megjött az autó megölelt, nyomott egy puszit az arcomra, majd elköszöntünk egymástól és hazamentem.

***

 - Te teljesen megőrültél? Mi az, hogy nem akarsz visszamenni? - kiabálta anya. 

 - Nem akarok és kész! Annyi suli van Pesten anya, mért nem tanulhatok itt? - kérdeztem felemelt hanggal.

 - Hát ezzel kicsit elkéstél. Te döntöttél úgy, hogy elmész Párizsba és ott tanulsz tovább! Ha már egyszer meghoztad ezt a döntést, csináld is végig tisztességgel.

 - De én már nem akarom ezt!

 - Már mért ne akarnád? Mindig azt mondtad, hogy mennyire jól érzed magad kint, mégis mitől változott meg ilyen hirtelen a véleményed? - nézett rám meglepetten. Nem tudtam, hogy mit mondjak. 

 - Oli miatt, ugye? - szólalt meg Lili, aki már valószínűleg egy ideje a konyhaajtóban hallgatózott. Elvörösödtem, anya pedig pár percig szóhoz sem jutott a döbbenettől.

 - Egy fiú miatt? - kérdezte és idegesen felnevetett. - Ne legyél buta Nina, ez a döntés az egész életedre hatással lesz. Nem dönthetsz valami buta gyerekszerelem miatt, hamarabb elmúlik, mint gondolnád!

 - Ez nem buta gyerekszerelem, oké? - akadtam ki. - Te ezt nem értheted, a szülők ezt sosem értik! Vele akarok lenni, ennyi az egész.

 - Ugyan már, attól még tarthatod vele a kapcsolatot, hogy külföldön vagy.

 - De az nem ugyanaz! Itt maradok és kész. - jelentettem ki határozottan, majd sértődötten felszaladtam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót, végighasaltam az ágyamon, beletemettem arcom a párnámba és sírtam. Annyira rossz volt, hogy nem érti meg. Olinak igaza van, ez az én életem, mért nem hagyják, hogy én döntsek róla? Miután kisírtam magam, és sikerült kicsit megnyugodnom, elővettem a laptopom. Már egy ideje facebookoztam, mikor valaki kopogott az ajtón.

 - Igen? - kiabáltam ki morcosan. Anya nyitott be, majd az ágyamhoz lépett és leült mellém.

 - Megbeszéltem apáddal a dolgot. Ne haragudj, hogy kiabáltam, igazad van, neked kell döntened. Biztos vagy benne, hogy maradni szeretnél? - nézett rám komoly arccal. 

 - Igen, biztos. - válaszoltam határozottan.

 - Rendben, akkor keresünk egy pesti sulit. - sóhajtott fel, majd elmosolyodott. Megsimogatta a fejem, majd felállt és az ajtó felé indult.

 - Csak nehogy megbánd... - mondta még halkan, inkább csak magának. Kiment, becsukta maga mögött az

ajtót, én pedig egyedül maradtam a laptoppal. Egy pillanatra mégis csak elbizonytalanodtam. Vajon nem fogom megbánni? Lehet túl sokat képzeltem a tegnap estébe, még egyáltalán nem biztos, hogy tetszem neki... Persze próbáltam pozitívan látni a dolgokat, nem akartam fölöslegesen egy olyan kérdésen törni a fejem, amire egyenlőre úgysem kaphatok választ. Így hát visszatértem a laptopomhoz és utána néztem a pesti iskoláknak. Olyan hat körül járhatott, mikor a telefonom rezegni kezdett az íróasztalon. Egyből kipattantam az ágyamból és a mobilomhoz ugrottam. Ahogy megláttam a kijelzőn Oli nevét, hevesebben kezdett verni a szívem.

 - Halló? - szóltam bele, miután felvettem.

 - Szia! Nem zavarlak?

 - Nem, dehogy. - vágtam rá.

 - Csak azért hívlak, mert kaptunk egy hét szabadságot a nagykoncert után és lemegyek pár napra a Balatonra a haverjaimmal. Van kedved jönni? - kérdezte.

 - Remekül hangzik! Mettől meddig?

 - Szerdától Szombatig. Az egyik barátomnak van egy nyaralója Badacsonyban, ő hívott meg.

 - De jó! Még meg kell kérdeznem anyát, de szerintem el fog engedni.

 - Szuper! - mondta boldogan. - Na és, mi a helyzet? - tette hozzá rövid szünet után.

 - Hát... nagyon semmi. Épp pesti sulikat nézegettem a neten.

 - Akkor maradsz? - kérdezte lelkesen.

 - Valószínűleg. - válaszoltam vidáman. - És veled miújság?

 - Próbálom kipihenni magam, meg egy kicsit kikapcsolódni, az elmúlt pár hét elég kimerítő volt, de most végre van egy kis szünetünk. 

 - Az jó. - válaszoltam, mivel más nem nagyon jutott eszembe. Az egész beszélgetés alatt a ruhám ujját gyűrögettem, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne remegjen meg a hangom, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert. Nagyon fura volt, régebben soha nem éreztem ilyet, mikor vele beszéltem. Vagy akárki mással. 

 - Oké, akkor majd még hívlak, ha már tudom a részleteket, meg hogy melyik vonattal megyünk. 

 - Rendben. - mondtam, majd elköszöntünk egymástól és kinyomtam. Széles mosollyal az arcomon terültem végig az ágyon. Most már biztos voltam benne, hogy maradni fogok.